(Rosta Zsuzsi és Faragó Dorottya)
 
Ezt a feladatot már mind a ketten nagyon vártuk, hisz a projekt e részében láttuk a legnagyobb kihívást, ez igényelte a legtöbb kreativitást!
Mindenképpen szerettük volna emlékezetessé tenni a gyerekek számára ezt a rövid találkozást, ezen okból kifolyólag olyan programokon gondolkoztunk - a meseolvasásáson kívül -, ami nem megszokott számukra. Ezért esett a választásunk hangszereinkre. Nagy gonddal készültünk, elpróbáltuk rövid nótáinkat, kerestünk dalosjátékokat, mondókákat és végül, de nem utolsó sorban meséket is. Mivel közeleg Húsvét ünnepe, ebben a témakörben próbáltuk felkelteni a kicsik érdeklődését. 
Szerintünk, ahogy a többieknek is, kezdetben furcsa volt a szituáció, igaz Zsuzsi nem első alkalommal járt itt, hiszen e négy fal között töltötte ovis éveit.
Először felolvastuk a piciknek a kiválasztott meséket, amik tetszettek nekik. Ezután megismertettük velük hangszereinket (furulya és gitár), majd közösen elénekeltünk néhány nyuszi- és tavaszváró dalt, illetve kis házigazdáink is megcsillogtatták zenei tudásukat. Énekeltek nekünk, általunk eddig ismeretlen dalokat, amelyek nagyon elnyerték tetszésünket. Éneklés után következett a nyuszirajzolás, kisebb-nagyobb nehézségekkel, de végül jó mulatság volt! Ezt követően a gyerekekkel körtáncokat jártunk, bemutatták nekünk kedvenceiket.
Számunkra ez a röpke kis óra nosztalgikus hangulatban telt, felidézve ovis mivoltunk idilli világát! :)
Összességében elmondhatjuk, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és szeretnénk köszönetet mondani, amiért ilyen szerencsések lehettünk, hogy az óvoda megynyitotta számunkra kapuit!
 
 

Gyermeki imádat- imádott gyermek!

(Németh Zsófia és Zöld Krisztina)

Ismét gyerekbőrbe bújhattunk a Zsebibaba csoport által. Én személy szerint már elképesztően vártam, készültem… És izgultam. (Hála a csoportunkban uralkodó jókedvnek és humornak, ez hamar feloldódott… :) )

Pedig fölösleges volt izgulni. A gyermekek csillogó szemekkel néztek fel ránk, és mi (Németh Zsófi és én) belekezdtünk abba, amit én rendszeresen űzök! Az improvizációba!

Szó sincs róla, hogy nem készültünk… Sőt, két mesét is választottunk, amik számomra gyermekként a kedvenceim voltak. Ilyen volt a Tizenkét királykisasszony, vagy A szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack… Minden eddigi tapasztalatunkat és újonnan szerzett tudásunkat felhasználva meséltünk a gyerekeknek, beszélgettünk velük, figyeltük őket.

Amikor beléptünk, elosztottak minket, és mi zsibongó manók közé kerültünk. A Zsebibaba csoportba, ahol három évesektől egészen a hat és fél évesig volt a korosztály. Mind csodálatos gyermek. Az elején néztek minket, és mi, hogy oldjuk a légkört beszélgetni és játszani kezdtünk velük. Lehajoltunk, hogy ne legyünk félelmetesek és kérdeztük, hogy mit szeretnek játszani, szavalnak-e nekünk… Ők persze boldogan, ezernyi napot beragyogva mosolyogtak és elmondták kedvenceiket.

Elmeséltük első mesénket felválta, s míg Zsófi olvasott én figyeltem őket! Egytől egyig minden gyerek szemét és száját tátva hagyva figyelt minket. A történet végéig természetesen ez így is maradt.

Utána közös játék, ezáltal megismerve a gyerekek nevét és korát, improvizálva mondott gyermek-versek és mondókák számomra régelveszett világát és újbóli felkeresését. A gyerekek hamar megkedveltek minket és egytől egyig rajzba kezdtek. Mindet nekünk.

Szebbnél szebb, színesebbnél színesebb rajzokat kaptunk tele fantáziával! Mindben volt erő és gyermeki érték. Imádat és félelem. Mind csodás és mind-mind egy emlék. Nekem biztosan.

Mosolyogva és rajongva nyújtották át nekünk a kincseket (számomra azok) és utána pedig egy újabb mese.

Ez volt a társaság nagy kedvence… Érezhető volt, minden kérdésre tudtak válaszolni, s velünk együtt izgultak a mese kimenetelén. Éreztük, miként szurkolnak a Fehér Disznónak az A szóló szőlőben… Miként varázsolja el őket a gyémánt palota. Miután végeztünk, nyakunkba ugorva-nevetve játszottak velünk és beszélgettünk. Elmondták, ki mi akar lenni. Volt köztük sok lovasoktató és állatorvos, de akadt köztük darus vagy esetleg gépészmérnök… Majd elajándékoztuk nekik mesénk nyomtatott mását, hogy akár otthon, újra meg tudják hallgatni vagy akár amint megtanulnak olvasni, fel tudják használni.

Hihetetlen milyen kevés időt töltöttünk ott, milyen hamar telt el és milyen gyermeki imádattal néztek ránk és köszöntek el tőlünk. Számomra hatalmas élmény volt, biztosan megyek máskor is…

Mellékesen, az udvart látva nem csak mi élveztük ki az időt, és nem csak számunkra volt boldog ez a kis óra. Az összes fiú csapattársunk megtalálta a hegesztett rollereket és tricikliket, amikről vicces és felemelő képek születtek. Még a kicsik is vihogtak, amikor sikerült lekörözniük a nagy fiúkat. (Nem volt nehéz…)

Most már értem a rajzok és a gyermekek arca láttán, hogy miként csillan fel szemük a mesék hallatán. Miként látják ők és értik meg… Nagyban emlékeztet magamra, és így legalább újból átélhettem én is a felhőtlen és kérdésekkel teli gyermekkort!

A nyuszi és az őzikék

(Mesterházy Lili és Szita Júlia)

A keddi nap folyamán ellátogattunk az Egry úti óvodába, ahol párokba rendeződtünk és kettesével kaptunk egy-egy csoportot. Mi a jól ismert őzike után elnevezett "Bambi" csapattal ismerkedhettünk meg. Nagy izgalommal vártuk a találkozást, ám amikor a terembe léptünk a gyerekek kissé csalódottnak tűntek. Később kiderült, hogy egy nálunk sokkalta fontosabb valakinek az érkezésére számítottak: a nyusziéra.

Hamar beletörődtek, hogy velünk kell beérniük, s onnantól fogva a figyelmük (egy része) ránk terelődött. Leültünk a szőnyegre, az apróságok körénk gyűltek és belekezdtünk a mesélésbe. Mind a ketten választottunk egy-egy történetet, ami a gyermekkorunkban fontos volt számunkra, A szomorú királykisasszonyt (Lili) és a Sün Balázst (Julcsi). Az kicsik tátott szájjal hajoltak a könyv fölé, és 10 percen keresztül bámulták az oldalon található egyetlen képet.

A mese befejeztével szétszéledtek és folytatták korábbi tevékenységeiket. Mivel nem készültünk semmivel, mi ketten leültünk a földre és figyeltük őket, de szép lassan ismét körbe vettek minket a kicsik. Beszélgettünk a fogszabályzótól elkezdve az állatokon át a gumikarkötőkig mindenről. Műanyag katonákkal és lovakkal harcoltunk, kártyáztunk és várat építettünk a húsvéti nyuszinak. Akkor még nem is sejtettük, hogy egy hús-vér, mozgó állatka érkezik hamarosan. Amikor Györgyi néni kopogtatott, a gyerekek egy pillanat alatt összepakoltak, körbe ültek és elénekelték régi kedvenc húsvéti dalainkat. Itt-ott szégyenlősen mi is bekapcsolódtunk.

Amikor az óvó néni belépett, kezében a lógó fülű kis jószággal, a bambisok alig bírtak ülve maradni. Letelepedtek egy körbe, a nyuszi pedig középre került, körülvéve a zsibongó gyerekekkel. Dicséretére legyen mondva, hogy remekül bírta. A hosszú dögönyözés után az állat végül visszakerült a ketrecébe... azaz visszakerült volna, ha az nem lett volna dugig megtömve káposztával, retekkel és sárgarépával a lelkes ovisok által. Végül egy kis tisztogatás után szorítottak helyet a nyuszinak is saját lakhelyében.

Ezek után a gyerekek elintézték folyó ügyeiket, cipőt húztak és kikísérték az állatot az udvarra. Marasztaltak minket, kérték, hogy menjünk ki velük játszani. Mi semmit sem szerettünk volna jobban, de az időnk lejárt, így távoznunk kellett.

Az udvaron még láthattuk, ahogyan osztálytársaink egy "fiatalabb korosztály számára előállított terepen" élik ki gyermeki vágyaikat.

Végül visszatértünk szeretett iskolánk falai közé.

 

Egy óra a porontyokkal

(Berek Zsolt és Gyarmati Vince)

Szerintem mindenki nevében nyugodtan mondhatjuk, hogy amikor kisgyermek volt akkor valamilyen szinten félt attól, ha egy olyan társaságba került ahol nála méretben és korban is nagyobb gyerekek voltak, azaz a tinédzserek. Áhítattal nézte, hogy ezek a tinik méretre olyan magasak, mint apuci, anyuci, vagy mint az óvónő. De valami mégis más volt bennük. 
Most gondoljunk bele, hogy élvezzük a keddi napot a többi kisgyerekkel, éneklünk játszunk, és egyszer csak besétál két jól megtermett tini. Nos, igen a gyerekek eléggé meglepődtek, egy kicsit aggódtunk is miatta Zsoltival, de a rátermett óvónő felpattant és üdvözölt minket így a gyerekek is gyorsan megnyugodtak, hogy minden rendben van, ezek a felhőkarcolók nem eltévedtek, hanem az óvónéni már várta őket. Nem húztuk sokáig az időt, bele is kezdtünk abba, amiért odamentünk szóval el kezdtünk olvasni nekik egy mesét, amit gondosan kiválasztottunk az előző nap délutánján.
Én voltam a mesélő, Zsolti pedig a párbeszédekkel birkózott meg. Amíg nem én olvastam addig a gyerekeket vizsgáltam és eléggé meglepődtem, hogy minden poronty figyel, mivel azt hittem, hogy nehéz lesz lekötni őket. Előző nap az iskolánk pszichológusa meg is mondta, hogy nagyon fognak figyelni minden szavunkra, mert ugye nem sokszor vannak egy légtérbe tinikkel szóval az újdonság nagyon érdekli őket.
Miután elolvastuk a mesénket az óvónő felajánlotta, hogy bábozzák el az ovisok. Pillanatok alatt kiosztotta a feladatokat, igazából rendkívül szervezett munkát láthattunk a rajzolás közben. Mire feleszméltem a csodálatomból hogy mekkora hatalma van az óvónőnek, már a mesének az egyetlen gonosz szereplőjét, a sárkányt rajzoltam. Kaptam egy elég méretes lapot, amire óvodásokkal körbevéve kellet megalkotnom egy bestiát ami majd a királylányt rabolja el. Minden ceruzavonásomat figyelték és azt lesték mikor kezdhetik el színezni a rajzot. Amint befejeztem, vezényszavamra az óvodások nekiestek és legalább öten elkezdték színezni zöldre. Gyorsan befejeztük a rajzolást, hurkapálca segítségével tettük mozdíthatóvá a szereplőket és el is kezdtük a mesét. 

Ezennel én olvastam az egészet, Vince addig kipihente a sárkány megrajzolásának fáradalmait. A történet gördülékenyen ment, nem kellett várni szinte egyik szereplőre sem, csak néha segített be az óvónő. Az olvasás közben, akinek nem jutott hely a bábszínház első három sorában, az odagyűlt körénk és a mesekönyvet csodálták. Az előadás végeztével készített rólunk és a picikről egy képet az óvónő majd utána lényegében le is járt az időnk, szóval jól kihasználtuk az időnket, amit velük tölthettünk. 
Én különösen élveztem ezt az egy órát, mivel visszatérhettem régi óvodámba. Teljesen más kép volt a fejembe az oviról. Úgy képzeltem, hogy egy méreteit tekintve mindent kielégítő szobába voltunk hatalmas udvarral és egy viszonylag nagynak mondható tornateremmel. Ehelyett most mikor beléptem a szobába arra kellett figyelnem, hogy ne fejeljek le semmit. Egyszerűen felfoghatatlannak tartom, egykor, amiről azt hittem, hogy nagy mostmár nagyon is kicsi. A dekoráció az volt mint régen: a rajzok amit a gyerekek készítettek. Különös volt továbbá, hogy találkozhattam azokkal az óvónőkkel, akik annak idején engem terelgettek, mint 3 éves kisgyerek. Felemelő volt velük újra találkozni. Az egyik óvónéni fel sem ismert, bár ez szerintem betudható annak, hogy akkor 2 fejjel kisebb voltam, most meg 1 fejjel nagyobb.  

Az alatt az egy óra alatt sokszor megkérdezték a nevünket. A Zsoltiét elsőre megértették, az enyémmel már voltak kis problémák, szerintem ezelőtt még nem hallották ezt a nevet, de amint megértették, azonnal megdicsérték, mint a jól nevelt kisgyerekek. Sőt, még azt is megérdeklődte egy kisfiú, hogy elérjük-e a plafont. Ez sajnos kudarcba fulladt, mert még mi sem voltunk elég magasak a kisgyerekek számára elérhetetlennek bizonyuló plafon megérintéséhez, de megnyugtattam őket, hogy a szekrény tetejét elérjük, így nem csalódtak bennünk. 
A csoportban a gyerekek vegyesen voltak, azaz kortól függetlenül, de szerintem ebből nem származott semmi hátrányuk, hiszen nem voltak elkülönülve az amúgy is kis létszámú csoportokon belül. 
Két-három olyan kisfiú volt, akik ha éppen nem volt más dolguk, akkor egymással birkóztak, de nem volt semmi komoly hiszen, ha valamelyikük szólt, hogy fáj neki akkor rögtön leálltak. Ezt csak a többi gyerek nem szívlelte, mert amint észrevették egyből beárulták őket az óvónőnek. 

Összegezve nagyon élveztük az egészet, hiszen mindenki nagyon örült nekünk hogy ott vagyunk. A végén a kresszpályán mi is kipróbáltuk magunkat a gyerekek járműveivel meg is lepődtem, hogy minket is elbírnak azok a biciklik és rollerek. Ahogy máshol se, a pályán se volt veszekedés, szépen megegyezett mindenki mindenkivel az időbeosztásokról. Nagyon élveztük a napot, szereztünk egy kis tapasztalatot a kisgyerekekkel kapcsolatban

Csóri Petra és Ferencz Katalin

Nekünk óriási élmény volt az óvodai látogatás! Először nagyon aranyos óvónénik fogadtak minket, akikkel közösen kitaláltuk ki melyik csoportba megy. Mi a Katival németeseket kaptunk, mivel nekünk is ez az első idegen nyelvünk. A panda csoport "lakói" boldogan fogadtak minket, körbe ültünk, bemutatkoztunk és belekezdtünk a című történetünkbe. Kíváncsi tekintetek, nyitott csodálkozó szájak fogadtak minket. A mesénk 2 oldal terjedelmű volt, aminek az első oldalát szinte mozdulatlan áhitattal ülték végig. A második oldalnál már voltak kisebb mocorgások de szerintem elmondhatjuk, hogy a legjobb közönséget találtuk! A történet végén beszélgettünk róla, sokan mondták, hogy ismerik a mesét de ennek ellenére jó volt tőlünk hallani. Az eredeti tervünktől eltérve-rajzolás helyett- építőkockáztunk és társasoztunk. Minden gyerkőc az ölünkben szeretett volna ülni vagy ha az foglalt volt legalább mellénk. Az egyik kisfiú megígértette velünk, hogy az udvarra is kimegyünk velük ám ezt idő hiányában nem tudtuk sajnos betartani... Újabb mesét kértek, maradjunk még picit, játssz velünk, nézd mit csináltam mondatokat hallani volt a legjobb érzés. Személyes élmény, hogy az egyik kisfiú azt mondta, engem szeret a legjobban. Persze, ez túlzás de megmosolyogtatott. Lassan közeledett a levegőzés ideje, így a lányokat kiküldték kezetmosni, addig pedig a fiúk egyesével elmondták a locsolóversüket. Nagyon várták a nyuszit! Végül elbúcsúztunk tőlük, az óvónéniknek megköszöntük a lehetőséget és szerintem egytől egyig vidáman és új tapasztalatokkal gazdagon mentünk vissza az iskolába. Mivel itt van lehetőség a közössègi szolgálat teljesítésére, remélem még viszontlátom az új kis barátainkat!